2017. február 22., szerda

1.rész- Csillagok

Wrong Way
első rész -Csillagok
Lassú tempóban sétáltam hazafelé SooMinnel a kezemben. A nap sugarait sötét felhők takarták el, melyekből néha-néha pár villám is lecsapott.

-Éhes vagyok!-ugrott ki a kezeim közül a kicsi.
-Még csak most értünk haza, várnod kell egy picit.- mondtam.
-Várok! De azért siess!- mondta majd megölelt.
Nagyon szeretem a húgomat. Már csak ő maradt nekem. Rajta kívül tényleg nincs senkim. Anyám meghalt, apám jelenleg kómában fekszik, de nem adtak sok esélyt neki az orvosok.
És ez mind egy felelőtlen ember végett, mert ittasan ült volán mögé, de ő ép bőrrel megúszta az egészet. Igazságtalanság.

Ahogy beléptem a nappaliba, a tekintetem a  családi képekre téved. Kezembe vettem az egyiket, ahol mindannyian rajta voltunk. Nagyjából 14 éves lehettem, mert a húgom még babakocsiban volt a képen. Nagymama átöleli nagypapát, a keresztanyám a keresztapám hátára ugorva pózol, a gyerekek a fűben ülnek. Mindenki jól érezte magát, mosolygott, nevetett, kivéve én. Én fapofával álltam, és vártam, hogy vége legyen. Akkoriban nem gondoltam volna, hogy elveszíthetek ilyen hamar mindent.  A nagyszüleim már lassan 2 éve nincsenek velünk, a keresztapám egy alkoholistává vált, a keresztanyám Amerikába költözött, nem tartja velünk a kapcsolatot.

Szemem könnybe lábadt, egy könnycsepp rácseppent a képre.
-Kook! Éhes vagyok!- futott ki az egyik babájával a kezében SooMin.
Azonnal észbe kaptam, gyorsan vissza tettem a képet a helyére, szemeimet megtöröltem. Nem mutathatom magam gyengének. Ő az én kis virág szálam, akit az életem árán is meg kell védenem.
Lehajoltam hozzá, majd egy mosoly kíséretében megkérdeztem, hogy mit kér.
-Pizza!Pizza!Pizza!- ismételgette.
-De arra sokat kell várni picim.-mondtam.
-Oh. De nagyon éhes vagyook!-húzta el miközben a hasát simogatta.
-Mit szólnál, ha csinálnék szendvicset, és holnap ebédre ennénk pizzát?-ajánlottam fel
-DE ÉN PIZZÁT AKAROK!- toporzékolt
-Ne hisztizz, mert még szendvicset sem kapsz!- mondtam, majd kimentem a konyhába vacsorát készíteni. 
Miután mindketten megvacsoráztunk, egy picit tévéztünk, majd megfürdettem és ágyba bújtattam a kicsit.

 Pár óra elteltével még mindig csak forgolódtam az ágyban, nem tudtam aludni. Pörgött az agyam. Minden egyes emlék visszajátszódott a fejemben.  Borzalmas, de egyben nagyon jó volt. Jó volt, mert láthattam őket újra, de borzalmas volt, mert tudom, hogy ez csak emlék, ami soha többet nem fog újra megtörténni.Soha többet nem láthatom azokat, akik a világot jelentették nekem, csak akkoriban ezt nem tudtam. Az életben tényleg a család a legfontosabb. Sokszor azt kívánjuk, hogy bárcsak máshova születtünk volna, vagy csak elszöknénk tőlük. De rá kell jönnünk, hogy a család az egyetlen, aki mindig ott lesz, akármilyen rosszat is csinálsz. Rettenetesen bánom azt, hogy nem voltam velük, amikor szükségük lett volna rám. Ellöktem őket magamtól, és haragban váltunk el egymástól, mert nem tudtam, hogy utoljára találkozom velük.  

Kimentem a teraszra, majd rágyújtottam. Mélyre leszívtam a nikotint, ami segített egy picit lenyugtatni.
-Kook! Mit csinálsz?-bukkant fel az ajtóban a húgom.
-Jézusom, SooMin! Megijesztettél!- mondtam, majd gyorsan elojtottam a cigarettát.
-Mit csinálsz?-kérdezte újra.
-Nem tudok aludni, ezért kijöttem picit. És te mit csinálsz? Aludnod kéne, tudod?
-Tuuudom.-húzta el, majd közelebb csoszogott.- Nem tudok aludni, hiányzik  anya.Mikor jön haza?- kérdezte.
Tekintete reményt sugárzott. Reménykedett abban, hogy egyszer hazajön. Rettenetesen fájt.Mielőtt megszólaltam volna, egy mélyet sóhajtottam.
-SooMin..Anya többet nem jön haza.
-Miért? Hová ment?-kérdezte
-Gyere ide, ülj az ölembe!-mondtam.- Látod a csillagokat?-mutattam fel az égre
-Látom! Szépek!-mondta
- Oda fent van nagypapa, és nagymama is.- mondtam, majd a húgomra néztem, aki a csillagokat fürkészte.
-És anya felment meglátogatni őket?
-Igen. Anya ott fent nagyon jól érzi magát.- meséltem
-Mi nem látogassuk meg őket?- kérdezte mosolyogva
-Egyszer meglátogassuk őket. De az még nagyon messze van!
-Anya mikor jön vissza?-kérdezte
-Anya többet nem jön vissza..De ha hiányzik, csak nézz fel az égre! Anya a csillagok szemével néz le rád! Lehet, hogy te nem látod őt, de ő lát téged, és örökké a szívedben él!
-Szia anya!- integetett az ég felé.
Pár perc múlva elaludt a kezemben.


Jeon Jeong Guk vagyok, 17 éves és valószínűleg hamarosan árva. 


2017. február 21., kedd

Bevezető

Wrong Way
bevezető
  Édesanyámat néztem. Hófehér bőre ragyogott mint egy tökéletesre csiszolt gyémánt,  fekete hajrengetege a vállán pihent, kezei maga köré voltak fonva. Éjjfekete szemei le voltak hunyva és soha többé nem nyílhatnak ki. A koporsó fedele örökké lezárult, majd eltűnt a fekete földben.

Abban a pillanatban vissza szerettem volna menni az időbe, hogy több időt tölthessek vele. Vissza mentem volna azokba az időkbe, amikor nem volt semmi gond. Amikor együtt játszottunk, nevettünk. Boldogok voltunk. Mára a boldogságból nem maradt semmi.

Hihetetlen, hogy az élet mekkorát tud ütni. Valaki mindent megkap amit csak kíván, valakinek semmi se jut. Valakinek az a legnagyobb problémája , hogy nincs meg a legújabb, leggiccsesebb Gucci táska, miközben valaki nem tud vacsorát tenni az asztalra nap mint nap.

Egy rózsát tettem a friss sírra, majd húgomra néztem.
-Gyere, menjünk.- mondtam, majd az ölembe kaptam.
-Anya nem jön velünk?- kérdezte.
-Anya nem tud velünk jönni.- mondtam, majd kisétáltunk a temetőből.